A kulcs kettőt fordul a zárban:

 „Bontsd szét személyedet és beléd tódul a világ.

  Bontsd szét a személyeddé vált világot és beléd tódul a teljesség.”

Weöres Sándor

Ahogy már korábban is írtam ez az idézet számomra a teljességről szól. Ez az ami felé törekszünk egész életünk során. Hogy meddig jutunk benne, az elsősorban rajtunk múlik.

A változásra általában akkor kerül sor, amikor már eléggé rosszul érezzük magunkat abban, amiben vagyunk. De a komfortzóna elhagyása nem könnyű feladat. Elsősorban azért, mert az már ismerős. Ott már tudjuk mi hogyan történik. Már azt is tudjuk mi nem jó nekünk benne. De hogyan változzunk és hogyan változtassunk?

Ezek nehéz kérdések, és megoldásuk sosem fájdalommentes. Éppen ezért van, aki benneragad egész életében úgy, hogy nem lát más megoldást.

Azt szoktam mondani, ha már ezt felismerjük, akkor már nagyon jó úton vagyunk. Ugyanis van, aki nem meri még ezt sem bevallani, nemhogy a környezetének, de még saját magának sem. Látszat életet él, látszat valóságban, ahol a képmutatás az elsőszámú feladat. Itt minden tökéletes, mi jól vagyunk. Sajnos ezt a látszatvalóságot erősítik azok a közösségi oldalak is, ahol a szép arcunkat mutatjuk, a csodás fotókat, a jól megkomponált, vagy kiretusált arcokat, helyeket, élményeket. Amikben sokkal fontosabb lett azok megmutatása, mint átélése, megélése, a pillanat öröme. Holott a teljes élethez elengedhetetlen a jelenlét, és a negatív dologok átélése, megélése is. De ezekről nem posztolunk. Ezért olyan hamis világ bontakozik ki előttünk, hogy másnak milyen jó és milyen csodás. Ez a saját életünk devalválásához vezet, amiből nehéz kilépni. 

És még egy baj van a tökéletességgel, az, hogy nem lehet hozzá kapcsolódni. Az, hogy látszatának fenntartására rengeteg energiát égetünk el, mégsem érjük el a célunkat. Hiszen minden ember arra vágyik, hogy szeressék és elfogadják olyannak, amilyen.

Mi magunk vagyunk a kulcs és a zár is, ami a mi ajtónkat nyitja a világ, és önmagunk felé.

Fontos, hogy tudjuk mennyit bírunk, mik a határaink, kifelé és befelé is nyíló – csukódó ajtó. Bármikor be tudjuk csukni, vagy akár zárni is, és tudjuk nyitni – vagy akár kitárni, mi magunk pedig oda-vissza tudunk közlekedni rajta. Azt is mi döntjük el, hogy kinek mit mutatunk meg, vagy mit láttatunk magunkból, ki mennyire kukucskálhat be, vagy jöhet be egészen.

Az ajtó is mi magunk vagyunk, az énünk határa.

Aki erős, az nyit, hogy belétódulhasson a világ, és hogy az ő fénye is beragyogjon mást, és a környezetét.

„Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre egyformán.

Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád.

Családtagjaid, mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik.”

/ A jóságról / Weöres Sándor